1.évfolyam 2. szám 2019. november
Kedves Olvasó!
A Nemzetközi Öröklési Szemle előző kiadásában egy különlegesnek mondható jogesetet mutattunk be, kísérletet téve egy nemzetközi öröklési ügy színes és komplex hátterének bemutatására.
A második számban elkezdjük utazásunkat az egyes nagy öröklési rendszerek között. Ezek a rendszerek kialakulásukban és fejlődésükben sok különbséget mutatnak, de egyben közösek: halandó emberek kísérletei halhatatlan szabályok megalkotására, mégpedig olyan szabályokéra, melyekkel hagyományaik és értékrendjük generációkon átívelő fennmaradását próbálják meg biztosítani.
Ennek megfelelően egymástól eltérő elvi alapokon állnak és egymástól eltérően fejlődnek a kontinentális, az angolszász és az iszlám öröklési rendszerek. Azonban ma már távolról sem beszélhetünk izolált, egymástól független fejlődésről. Egy XXI. századi társadalomban – legyen az
„nyugati” vagy „keleti” – nem ritkán olyan emberek „kényszerülnek” együttműködésre, akiknek gyökerei teljesen eltérőek. Mást gondolnak arról, hogy mi az igazságos, az igazságtalan, mi a helyes és mi a helytelen. Mást gondolnak arról, hogy kinek és mennyit „kell” örökölnie, milyen mértékben jogosult az egyén rendelkezni saját vagyonáról halála esetére. A technológia rohamosan fejlődik, az egyéni mobilitás lehetőségei kiszélesednek és ezzel a világ egyre „kisebb” hellyé válik. Ennek a jelenségnek egyszerű gyakorlati következményeként mindennapossá vált, hogy különböző gyökerű embereknek közös gazdasági érdekeltségeket hoznak létre vagy egy családot alkotnak. És talán ezek azok az élethelyzetek, ahol a nemzetközi öröklési jog sokszor elvontnak tűnő kérdései gyakorlati jelentőséget nyerhetnek, hiszen olyan üzleti vagy családi szituációk alakulhatnak ki, ahol elengedhetetlen, hogy valóban értsük a másik fél motivációit, gondolkodásának gyökereit. Ehhez pedig meg kell érteni, mit és miért gondol igazságosnak, igazságtalannak, helyesnek vagy éppen helytelennek.
Úgy gondoljuk, hogy az egyes rendszerek közötti különbség talán a végintézkedési szabadsághoz való viszonyulásban érhető legjobban tetten, ezért cikkünkben ezt a kérdést járjuk körül. A téma nagysága természetesen lehetetlenné teszi, hogy egy kiadványban teljes részletességgel tárjuk fel. Nem is volt más célunk, mint egy kis ízelítőt adni, de e kis ízelítőben is olyan érdekességekkel találkozhat
kedves olvasónk, mint például az, hogy milyen hasonlóan is gondolkodott az öröklési jogról Alexis de Tocqueville és Mohamed próféta.
Jó olvasgatást és elmélkedést kívánunk!
dr. Kun Péter,
a KUN & PARTNER Ügyvédi Társulás vezetője, a budapesti és párizsi ügyvédi kamarák által bejegyzett ügyvéd, a londoni székhelyű STEP (Society of Trust and Estate Practitioners) által bejegyzett tanácsadó (TEP), a STEP Hungary alelnöke, tagja az Union Internationale des Avocats Nemzetközi Örökléstervezési Bizottságának (International Estate Planning Commission) és a Budapesti Ügyvédi Kamara Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának is
közvetlen elérhetősége: peter.kun@kunadvocate.hu
dr. Spiriev Olivér
a KUN & PARTNER Ügyvédi Társulás munkatársa,
közvetlen elérhetősége: oliver.spiriev@kunadvocate.hu
ÖRÖKLÉSI RENDSZEREK A VÉGINTÉZKEDÉSI SZABADSÁG TÜKRÉBEN
avagy mennyiben és miről dönthetünk a kontinentális,
az angolszász és az iszlám jogra épülő öröklési jogrendszerekben
dr. Spiriev Olivér és dr. Kun Péter
Bevezető gondolatok
„Éltem – és ebbe más is belehalt már.” (József Attila)
Bátran kijelenthető, hogy az öröklés joga történelmileg egyidős magával a joggal, szabályai elmaradhatatlanul végigkísérik a jog egészének, sőt magának a civilizált embernek a történetét. 1 Az öröklési jog nem más ugyanis, mint az emberek által saját halandóságukra adott válasz. 2 Gyökerei az emberi élet végességéből, valamint az egyes emberek és az emberi közösségek folyamatosság iránti igényéből erednek.
Az öröklési jog puszta léte egy nagyon emberi elgondolásról árulkodik: bár az egyes emberi életek végesek, azok mégsem önmagukban állnak, hanem részei egy generációkon átívelő „kapcsolati hálónak”, amelynek egyes elemei között átmenetet szükséges biztosítani.
A folyamatosság biztosításának részeként ezért valamennyi magántulajdont elismerő emberi közösség megalkotja a halállal „gazdátlanul” maradt javak, tulajdoni és vagyoni viszonyok átszállásának rendjét.
Az öröklési jog központi kérdése az átszállás módjának meghatározása. Ebben két tényező játszik döntő szerepet: egyrészről az adott emberi közösség „állandó” alapértékei, másrészről a saját élete utáni viszonyokat alakítani kívánó egyén, azaz az örökhagyó akarata.
Valamennyi öröklési jogi szabályozás felállítja saját idealizált, „helyesnek” minősített rendjét. Ezen öröklési rendek között lényegüket tekintve nincsenek nagy különbségek: az emberi közösségek rendszerint az elhunyt családtagjait 3 tekintik a folyamatosság természetes letéteményeseinek, az elhunyt vagyonát közöttük rendelik felosztani. 4
A különbség abban áll, hogy míg egyes öröklési rendszerek alapját az idealizált öröklési rend képezi, és annak legfőbb célkitűzését– azaz a család védelmét – előre rögzített, kötelezően alkalmazandó szabályokkal, akár az örökhagyó végakaratával szemben is a „törvény erejével” juttatják érvényre, addig más rendszerek az elhunyt magánautonómiáját és rendelkezési szabadságát tekintik alapvetésnek, amellyel szemben a közösségi értékek csak eseti, mérlegelésen nyugvó védelmet élvezhetnek. 5
Az öröklés rendjének szabályozásával a jogrendszerek tehát beavatkoznak a tulajdoni, vagyoni viszonyok generációkon átívelő alakulásába. De igazságos-e ez a beavatkozás? Igazságos-e, hogy a jogrendszer az adott társadalom legfontosabb érdekei és értékei védelmében korlátozza az egyén szabadságát, hogy dönthessen az élete során megszerzett vagyonának halála utáni sorsáról? Vagy az lenne-e az igazságos, hogy az egyén teljesen figyelmen kívül hagyhassa annak a társadalomnak az alapértékeit, amiben felnőtt és megszerezte ezeket a javakat?
A végintézkedési szabadság kiterjesztése avagy megszorítása ezért méltán nevezhető az öröklési jog legfontosabb és legmélyebb kérdésének. A kérdésre adott jogalkotói válaszból megismerhetjük egy adott emberi közösség generációkon átívelő értékekről, a magánautonómia határairól, és a védelmet érdemlő emberi kapcsolatokról alkotott képét. Talán nem állítunk nagyon merészet azzal, hogy ezen szabályok értő ismerete hozzásegíthet az adott társadalom „genetikai kódjának” 6 feltérképezéséhez.
Alexis de Tocqueville így fogalmazott: „Én csodálom, hogy a régi ’s mai publicisták az örökülési törvényeknek nagyobb befolyást nem tulajdonítottak az emberi dolgok menetében. Igaz, hogy e törvények a „polgáriak” rendéhez tartoznak; de azokat minden politicai intézetek fölébe kellene helyezni; mivel hihetetlen befolyással vannak a „népek” társasági állapotjára, ’s azoknak a politicai törvények csak kifejezései. Továbbá némi biztos és egyforma módon munkálnak a társaságra; és mintegy hatalmokba ejtik a nemzeteket születésük előtt. Általok az ember majd szinte isteni hatalommal ruházatik fel a hozzá hasonlók jövendője felett. A törvényhozó, ha egyszer szabályozta a „polgárok” örökülését, századokig nyugszik, megindítván művét, kezét róla bízvást leveheti, a gépely saját erejével dolgozik ’s mindegy maga intézi magát egy előre kijelölt czél felé” 7
(fordította: Fábián Gábor, Magyar Királyi Egyetem, 1841)
Végintézkedési szabadság a kontinentális 8 jogrendszerekben
„Az örökhagyónak joga van a méltatlant büntetni, de nincs joga azokat, kinek életet adott, s kiktől életét vette, példának okáért egy hízelgő cimbora, egy csábító nő miatt, megrontani, ha keblében maga a természeti ösztön az atyai s gyermeki érzés nem működnék.” 9
A kontinentális jogcsaládhoz tartozó modern jogrendszerek központi elemét az örökhagyó családdal szembeni kötelezettségei képezik.
Ezen jogrendszerek ugyan alapértékként tekintenek az egyén magánautonómiájára és biztosítják az örökhagyó jogát ahhoz, hogy végrendeletben rendelkezzen vagyonának halála utáni sorsáról, egyidejűleg azonban a kötelesrész jogintézményén keresztül biztosítják, hogy a hagyatékból az örökhagyó közeli családtagjai 10 valamilyen mértékben mindenképpen részesülhessenek.
A kötelesrész lényege abban áll, hogy a jog az örökhagyó vagyonából elkülönít egy meghatározott hányadot, amelyre – bár államonként eltérő mértékben és formában – az elhunyt közeli családtagjai akkor is igényt támaszthatnak, ha ez szembemegy az örökhagyó akaratával. Kötelesrészből legfeljebb kitagadni lehet az arra jogosultat, a kitagadásnak azonban jellemzően csak nagyon súlyos esetekben
lehet helye.
A kontinentális szabályozás középpontjában tehát az örökhagyó döntési szabadságának teljes körű biztosítása helyett a közeli családtagok érdekei állnak. Ez a felfogás tükrözi azt az elgondolást, hogy elsősorban a családi viszonyok biztosítják az egyes emberi életek közötti folytonosságot. A kontinentális jogrendszerek alapját képező római jogban kezdetben a „családi tulajdon” elsőbbséget élvezett az „egyéni tulajdonnal” szemben. 11 Mindebből logikusan következett, hogy az örökléssel nem történt más, minthogy az örökhagyó vagyona visszaszállt annak eredeti forrásához, a családhoz. 12
Az erős családközpontú felfogást jól szemléltetik Hegel német filozófus öröklési jogról alkotott nézetei is. Hegel szerint az öröklési jog alapját nem az örökhagyó akarata, hanem a család magas „etikai minősége” és az ehhez szorosan kötődő tulajdonfelfogás képezi. Az egyéni vagyon
elválaszthatatlan a családi „közös vagyontól”, azt az egyes családtagok életük erejéig pusztán birtokukba veszik. Ekképpen amennyiben a család egyik tagja meghal, valódi változás a tulajdoni viszonyokban nem következik be, pusztán a család egy másik tagja lép birtokba a családi „közös vagyon” tekintetében. 13
Érdemes megemlíteni, hogy a kötelesrész intézménye mellett annak családvédelmi funkciója csak az egyik érv. Az erősen államközpontú francia szemlélet szerint például a kötelesrész a magánautonómiát nem csupán a család, hanem az egész társadalom érdekében korlátozza. Ezzel kívánja a francia jog olyan sokkal elvontabb értékek, mint a „közjó” és az „egyenlőség” elvének érvényesülését biztosítani.
A kötelesrész szabályozásának alapjait a római jogban találhatjuk meg. A római jog a kezdetekkor, a tízekét táblás törvényekben (Kr.e. 450-451) az apának, mint a család fejének korlátlan jogosultságot biztosított arra, hogy javait halála esetére kívánsága szerint ossza el. 14 Viszonylag korán nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a szabad végrendeleti juttatások sok esetben az örökhagyó családtagjainak kisemmizéséhez vezettek, így azok nem voltak összeegyeztethetők az apának azon kötelezettségével, hogy gondoskodjon a családjáról. 15 A római jog egy hosszú fejlődési folyamat eredményeképpen az örökhagyó hozzátartozóit „mellőzhetetlennek” minősítette, és kidolgozta a
kötelesrész (debita portio) intézményét, mely eleinte szokásjogi alapon, majd a iustinianusi jogban már kodifikált formában érvényesült.
A modern kontinentális öröklési rendszerekben a fenntartott vagy védett vagyonhányad, tehát kötelesrész mértéke, valamint a védett közeli családtagok köre nagy változatosságot mutat. Ezek átfogó ismertetése meghaladja jelen cikk kereteit, általánosságban azonban elmondható, hogy a lényegi különbség közöttük leginkább a védett személyi kört megillető igény jogi természetében mutatkozik meg.
A modern kontinentális jogrendszerek egy része, így például a francia, az olasz vagy a spanyol szabályozás az elhunyt közeli családtagjait „szükségszerű örökösöknek” tekinti, akiknek örökrészük tekintetében tulajdoni igényük áll fenn. Más részük, így a német, az osztrák, vagy a magyar szabályozás a kötelesrészi jogosultakat nem tekinti örökösöknek, ugyanakkor részükre a végrendeleti örökösökkel szemben a kötelesrész értékének megfelelő kötelmi, így elsősorban pénzbeli követelést biztosít. 16
A „francia minta” szerint az öröklési rend kiindulópontját az örökhagyó közeli családtagjainak fenntartott örökrész (la réserve) képezi. A fenntartott örökrészeknek az örökhagyó halála utáni jogi sorsát a törvény szabja meg, ekképpen az örökhagyó végrendelkezési szabadsága csak a hagyaték további, ún. felosztható része (la disponsible) tekintetében áll fenn. A kötelesrészre jogosultakat a végrendelettől függetlenül örökösöknek kell tekinteni, akiket – végrendeletből való mellőzésük esetén is – a részükre fenntartott hagyaték tekintetében tulajdonjogi igény illet meg. 17
A „német minta” szerint ugyanakkor az elhunyt közeli családtagjai nem minősülnek „szükségszerű örökösöknek”, így az örökhagyó teljes vagyona tekintetében szabadon végrendelkezhet. A végrendeletből kihagyott, kötelesrészre jogosult közeli családtagok ugyanakkor meghatározott időn belül kötelesrészüknek megfelelő pénzbeli igénnyel léphetnek fel a végrendeletben az örökhagyó által megnevezett örökösökkel szemben. A kötelesrészre jogosultak védelmét valamennyi jogrendszer az örökhagyó életének időtartamára is kiterjeszti. A kötelesrész alapját ugyanis nem kizárólag az örökhagyó halálakor meglévő vagyona képezi, hanem abba beleszámít az örökhagyó által – bizonyos jogrendszerekben egész életében, másokban a halálát megelőző meghatározott számú évben – a kötelesrészre jogosultakon kívüli személyeknek juttatott ajándék is. Eszerint a kötelesrész alapja egy olyan „fiktív” vagyontömeg, amely az örökhagyó halálakor tulajdonát képezte volna, amennyiben élete során vagy a halálát megelőző években semmilyen ajándékot nem juttatott volna harmadik személyeknek.
Végintézkedési szabadság az angolszász 18 jogrendszerekben
„A szabadság nem az, amit mondanak nekünk, mely szerint minden ember azt teszi, amit akar… hanem az, hogy az ember szabadon rendelkezhet személye, cselekedetei, birtoka és teljes tulajdona tekintetében azon törvények keretein belül, melyeknek alá van rendelve; ezen szabadságban nem mások önkényes akaratát, hanem sajátját követheti.” 19 (John Locke)
Az angolszász típusú öröklési rendszerek nem ismerik – legalábbis a kontinentális felfogás szerinti értelemben – a kötelesrész intézményét. Az angolszász jogi gondolkodás központi eleme az örökhagyó magánautonómiáján alapuló szabad döntése, mint az anglo-amerikai „jogi tradíció” megkerülhetetlen eleme. 20
Ez a felfogás az egyéni tulajdon feltétlen szabadságán alapul: az örökhagyó, mint tulajdonos rendelkezési szabadsága kiterjed arra, hogy vagyonának sorsát még a földi életét követő időre is meghatározza – ez a szabadság a „tulajdonosi csomag része”. 21 John Stuart Mill úgy fogalmaz, hogy egy dolog feletti tulajdonosi jogosultság „nem tekinthető teljesnek anélkül, hogy azt a tulajdonos halála esetén, vagy még életében, saját kénye szerint másnak juttathassa.” 22
A tulajdonjog szabadsága mellett további – elsősorban ún. haszonélvű – érvek szólhatnak az örökhagyó végintézkedési szabadságának széleskörű biztosítása mellett. Az örökhagyó életében nagyobb támogatást és segítséget kaphat ismeretségi körétől, családjától és barátaitól, tekintettel arra, hogy az ő kívánsága fogja meghatározni, hogy mely személyekre száll majd át a vagyona. 23 Ezen felül előre meghatározott védett örökösi kör hiányában a soron következő generációt munkára, megtakarításra, és önálló egzisztencia megteremtésére ösztönzi, ahelyett, hogy bizonyos védett családtagok az örökhagyó majdan szabaddá váló vagyonára alapoznák jövőjüket. 24
Az angolszász jogcsaládhoz tartozó jogrendszerekben is megtalálhatóak ugyanakkor a törvényes, azaz a végrendelet hiányában alkalmazandó öröklési szabályok. Ezek, hasonlóan a kontinentális szabályokhoz, jellemzően szintén az elhunyt közeli családtagjait jelölik ki örökösökként. 25 A család társadalomban betöltött szerepe, és jelentősége a generációk közötti folyamatosság biztosításában nem különbözik nagyban az angolszász és a kontinentális jogrendszerekben – a különbség „mindössze” az örökhagyó rendelkezési szabadságában jelenik meg.
A törvényes öröklés szabályain túl az angolszász jogrendszerekben is megjelenik a családi kötelékek megóvásának igénye az örökhagyó kinyilvánított akaratával szemben. Az angolszász öröklési rendszerekben azonban – szemben a kontinentális jogfelfogással – a családi kapcsolatokkal járó „morális kötelezettség” érvényre juttatása csupán közvetett, vagy mérlegeléshez kötött eszközök révén történhet meg. Az alkalmazott technika és a beavatkozási lehetőségek szempontjából nagyban különbözik egymástól az „angol modell” és az „amerikai modell”.
Az „angol modell” a végintézkedési szabadság alapelve és a családi kötelék védelmének szükségessége közötti esetleges feszültséget a „családfenntartás rendszere” (family maintenance system) útján kísérli meg feloldani. 26 Az angol jogra jellegzetes végintézkedési szabadság a korai évszázadokban csak kivételesen –az ingóságok tekintetében – jelent meg, annak rendszeralkotó elvvé válása csak a 16-17. századra tehető. A végintézkedési szabadság elé állított korlátok a következő évszázadokban eltörlésre kerültek, amelynek eredményeképpen a 19. század vége és a 20. század eleje közötti időszakban Angliában megvalósult a teljes és korlátlan végintézkedési szabadság. 27 A család társadalmi fontosságának egyre szélesebb körű elismerése ugyanakkor a 20. század elejére – a brit parlamentben és a jogirodalomban folytatott komoly vitákat követően 28 – utat tört az öröklési szabályozások reformjának. Ennek eredményeképpen 1938-ban elfogadásra került a végintézkedés bírósági felülvizsgálatát lehetővé tevő Inheritance (Family Provision) Act, majd 1975-ben az ezt felváltó Inheritance (Provision for Family Maintenance and Dependans) Act.
A szabályozás lényege abban áll, hogy ha az örökhagyótól függő, tartásra jogosult családtag, vagy egyéb eltartott 29 az elhunyt végrendelete következtében megfelelő támogatás nélkül maradt, a bíróság a rászoruló kérelmére az elhunyt gondoskodási kötelezettségének megfelelő pénzösszeg kifizetését rendelheti el a hagyatékból. A családi kötelékből eszerint önmagában nem származik jogosultság az elhunyt vagyonának egy részére, annak egyéb elemekkel – így a rászorultsággal és a megfelelő támogatás hiányával – kell kiegészülnie.
Tehát míg a kontinentális rendszerekben a törvény határozza meg azt a vagyonhányadot, amelyet a családtagok mindenképpen megörökölnek, addig az „angol modell” a bíróságok mérlegelésére bízza a rászoruló személyi körnek, valamint az őket megillető pénzbeli követelés mértékének meghatározását. A bíróságok a mérlegelést számos, elsősorban gazdasági jellegű szempont alapján végzik el. Elsőként a támogatási igénnyel fellépő személy rászorultságát vizsgálják, figyelembe véve vagyoni helyzetét és keresőképességét. A bíróság szintén figyelembe veszi, hogy ezen személlyel szemben az örökhagyónak életében milyen mértékben állt fenn támogatási kötelezettsége, valamint fontos szempont magának a hagyatéknak az értéke is. A mérlegelés során személyes szempontok is szerepet kaphatnak, így például annak megítélése, hogy a kérelmező milyen magatartást tanúsított az örökhagyóval szemben, és milyen indoka lehetett az örökhagyónak arra, hogy a rászoruló személyt a végrendeletéből kihagyja. 30
Az angol modell szerinti öröklés alapja tehát a végintézkedési szabadság, a folyamatosság módjának meghatározása az örökhagyó előjoga. Azonban azokra az esetekre, amikor az örökhagyó ezen előjogot nem megfelelően –igazságtalan helyzetet teremtve – gyakorolja, az angol jog lehetőséget ad a bíróságnak, hogy az örökhagyó végrendeletét utólagosan „korrigálja.” 31
Az „amerikai modell” nem ismeri sem a kötelesrész intézményét 32 , sem pedig az imént röviden bemutatott bíróság által elvégzett „egyensúly tesztet”.
Az egykori angol gyarmatokon az angol jog – abban az időben teljes – végintézkedési szabadsága honosult meg, míg a déli államokra a spanyol és a francia jog gyakorolt döntő befolyást, ez utóbbiakban azonban a 19. század során javarészt eltörölték a kontinentális jogrend intézményeit. Míg az angol jog a 20. században a „családfenntartó törvények” útján tompította a korlátlan végintézkedési szabadságot, addig az amerikai tagállamokban a korlátlan rendelkezési szabadság a mai napig lényegében sértetlen maradt. Az örökhagyó teljes végintézkedési szabadságában kifejezésre jut az alapvetően individualista amerikai társadalom- és gazdaságfelfogás, valamint a tulajdon szabadságának feltétlen elismerése. A „gazdasági liberalizmus” rendszerében ugyanis a tulajdonos rendelkezési szabadsága nem korlátozható állami beavatkozások útján, mert az a piaci prosperitás akadályát képezné. 33
A tulajdonról való szabad rendelkezés tehát alapvetése az amerikai gondolkodásnak. Amint az minden társadalomra jellemző, az amerikai polgároknak sincs sok esetben tiszta rálátásuk a jogrendszer különböző részletszabályaira, azonban annak tudata, hogy végrendeletükben szabadon eldönthetik, hogy kik örökölnek utánuk és kik nem, mélyen gyökerezik az amerikai pszichében. 34 Ez olyannyira igaz, hogy az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a halál esetére szóló rendelkezési szabadságot alkotmányos szempontból a tulajdonosi jog elválaszthatatlan részeként határozta meg. 35 A bíróságok számtalan ítéletükben azt is világossá tették, hogy a gyermekeknek nincs természetes jogi igényük a hagyatékra, részesedésük kizárólag az örökhagyó akaratán alapulhat. 36
Bár az amerikai öröklési jogi gondolkodás középpontját tradicionálisan az örökhagyó végintézkedési szabadságának korlátlansága képezi, ez mégsem jelenti azt, hogy az egyes tagállamok jogi szabályozása, vagy akár a bírósági gyakorlat teljesen figyelmen kívül hagyná az elhunyt
családtagjainak érdekeit.
A túlélő házastársak például további megélhetésük biztosítása érdekében igényt támaszthatnak az örökhagyó hagyatékának egy részére. A védelmet eredetileg biztosító ún. dower („özvegyi jog”) helyébe a legtöbb tagállamban mára már a bizonyos fokig a kontinentális kötelesrészhez hasonlítható ún. elective share („választható rész”) intézménye lépett, amely lehetőséget biztosít a túlélő házastársnak, hogy a végrendeletben számára juttatott örökrész helyett a hagyaték egyharmadában vagy felében meghatározott örökrészre formáljon igényt. 37 Fontos megjegyezni azonban, hogy az elective share intézményét azon – többségben lévő – államok alkalmazzák, amelyek nem ismerik a házastársi közös vagyon fogalmát, 38 így ezen jogintézmény alkalmazásával igyekeznek elkerülni, hogy az egyedül maradt házastárs a „közösség terhére váljon.” 39
Említést kell tennünk továbbá a „kihagyott örökös szabályokról” (pretermission heir rules). Ezek bizonyos fokú védelmet biztosítanak a végrendeletből kihagyott gyermekek számára, vagy biztosítják, hogy az örökhagyó legalább számba vegye őket végrendelete készítésekor. Ennek megfelelően bizonyos amerikai tagállamokban a végrendelet keltét követően született, vagy a végrendeletből kihagyott gyermekek igényt támaszthatnak törvényes örökrészükre. 40 Utóbbiak örökségből kizárása pedig csak akkor érvényes, ha ez egyértelműen rögzítésre kerül a végrendeletében. 41
A végintézkedési szabadság legérdekesebb, egyben a legnagyobb tudományos figyelemnek örvendő korlátja ennek ellenére a bírósági gyakorlatban alakult ki. Sok esetben ugyanis, amikor az örökhagyó végrendeletében figyelmen kívül hagyja a családjával szemben fennálló morális kötelezettségeit, az amerikai bíróságok a „természetellenes rendelkezéseket” elsősorban a „beszámíthatóság” (mental capacity) és a „tisztességtelen befolyás” (undue influence) doktrináját felhasználva érvénytelenítik. 42 Melanie Leslie hosszú évek bírósági gyakorlatának áttekintése alapján egyenesen kijelenti, hogy az amerikai végintézkedési szabadság egy „mítosz’, mivel az amerikai bíróságok a fenti doktrínákat „manipulálva”, és a végrendelkező akaratát ily módon felülvizsgálva rendre biztosítják a közeli családtagok védelmét.43 Hasonló álláspontra helyezkedik Ray Madoff is, aki szerint a „tisztességtelen befolyás” doktrináját a bíróságok egyértelműen a család védelme érdekében alkalmazzák. 44 Más álláspontok szerint a bíróságok valójában igen ritkán adnak helyt a „tisztességtelen befolyásra” alapozott igényeknek, arra inkább az esküdtszékek nyitottabbak, amelyek szemében az elvont jogelveknél fontosabb az öröklési rend „tisztességessége”. 45
Végintézkedési szabadság az iszlám jogban 46
„Ki megpróbálja eltagadni örököseitől azok jogos jussát, azt Allah a Feltámadáskor megfosztja
örökségétől a Paradicsomban. ” Sunan Ibn E Majah 4: 24. fejezet, 2703. Hadísz 47
Az iszlám jog, azaz a saría forrásaiban 48 , szabályozási körében és tartalmában merőben eltér a kontinentális és az angolszász jogfogalomtól. Az iszlám felfogás szerint a saría ugyanis nem ember alkotta jog, hanem az Isten által lefektetett normák összessége, ily módon nem jogalkotáson, hanem egy már eleve létező isteni eredetű normaanyag felismerésén és helyes értelmezésén alapszik. 49
A saría, mint az „Allahhoz vezető út” 50 jóval szélesebb körben szabályozza az emberi életviszonyokat, mint a modern szekuláris jogrendszerek. Szabályai nem pusztán a klasszikus polgári jogi szempontból releváns életviszonyokra, hanem például az imádság, az étkezés, a tisztálkodás, az öltözködés, vagy a személyes életvitel kérdéseire is kiterjednek. Simon Róbert meghatározásában a saría „a muszlim vallásjog, amely a lét minden szféráját átszövi.” 51 Az „iszlám jog” kifejezés ezért pontatlan, használatát pusztán az indokolja, hogy nincsen rá alkalmasabb kifejezésünk. 52 Tovább nehezíti meghatározását belső megosztottsága, így az iszlám szunnita és siíta ágai, valamint elsősorban a szunnizmuson belül kialakult jogi iskolák (hanafita, sáfiita, málikita, hanbalita) szerinti differenciáltsága miatt nem beszélhetünk a muszlim világ minden táján egységesen érvényesülő iszlám jogról.
Az öröklési jog mindazonáltal tradicionálisan az iszlám jogi gondolkodás kiemelten fontos területe: Mohamed próféta nagy jelentőséget tulajdonított az öröklési jog szabályainak, és követőit annak tanulmányozására és tanítására hívta fel 53 , valamint egy híres hadísz szerint így fogalmazott: „az öröklési szabályok képezik a hasznos emberi tudás felét”. 54
Bár – mint vallási jog – alapjaiban eltér a fentebb ismertetett jogrendszerektől, az iszlám öröklési jog célkitűzéseiben mégis a kontinentális jogrendszerekhez hasonlatos. Az iszlám felfogás szerint ugyanis a közösség jóléte úgy biztosítható, ha a javak kiszámítható módon az arra leginkább érdemes személyekre – így az örökhagyó családtagjaira – szállnak át, és nem azokra, akiket az örökhagyó személyesen előnyben részesít. 55 Az iszlám öröklési jog biztosítja, hogy a muszlim család szerkezete generációkon átívelően többé-kevésbé azonos maradjon. 56 A vallási alapokon nyugvó iszlám öröklési jog ennek megfelelően egy igen erős kötelesrészi rendszer, amelyben az örökhagyó végintézkedési szabadsága erősen korlátozott. Az iszlám jog szerint egy muszlim hagyatékának csupán 1/3-ad része tekintetében végrendelkezhet érvényesen, az elhunyt fennmaradó vagyona a „törvényes” öröklési rendben rögzített hányadokban az elhunyt családtagjai között kerül felosztásra. 57 Fontos megemlíteni azonban, hogy a kontinentális jogrendszerekkel ellentétben a családtagok védelme nem terjed ki az örökhagyó életére, az általa még életében juttatott ajándékok ugyanis nem kerülnek beszámításra a hagyatékába. 58
Az iszlám jog középpontjában így egyértelműen a közösség által idealizált – ugyanakkor vallási alapokon nyugvó – öröklési rend áll. Alapvetően a Korán három verse (4:11, 4:12 és 4:176) határozza meg a védett családtagokat, és e személyek rögzített örökrészét, melyeknek az örökhagyó általi módosítása kizárt. E „koráni örökösök” más-más módon, de úgy az iszlám jog szunnita, mint siíta ágában kiegészülnek ún. „egyéb örökösökkel” is, minek következtében az iszlám öröklési rend rendkívül összetett és nehezen áttekinthető. 59 A védett személy nem fosztható meg az örökrészétől, ugyanakkor nem jogosult rá, amennyiben nem muszlim vallású 60 , vagy az örökhagyó sérelmére szándékos emberölést követett el. 61
A végrendelet (wassiyah) jogintézménye is „isteni eredetű”, forrása a Korán egyik versében található (2:180). A végrendelet készítése javallott az iszlámban 62 , azonban annak célja az iszlám felfogás szerint elsődlegesen az, hogy lehetővé tegye az örökhagyó számára, hogy segítséget nyújtson olyan személynek, aki a törvényes öröklési rend szerint –akár vallása, akár a családi kapcsolat hiánya miatt –
nem jogosult öröklésre. 63
A végintézkedési szabadság korlátozásának konkrét mértékére utaló verset a Koránban nem találunk, annak alapját – többek között – az alábbi híres hadísz képezi:
„A Búcsúzarándoklat évében, amikor súlyos betegségbe estem, Allah elküldte hozzám hírnökét, és én így szóltam hozzá:» Ó, Allah hírnöke! Lásd, mily beteg vagyok! Vagyonom van, de örökösöm nincs, csak a lányom. Ajánljam hát-e fel vagyonom kétharmadát adományként? »A hírnök nemmel felelt. – »Akkor hát a felét? «kérdeztem én. Erre is nemet mondott. » A harmadát? «faggattam. Mire így válaszolt:» Igen, a harmadát, egyharmad elegendő. Bölcsebb gazdaggá tenned örököseidet, mintsem szegényen hagyni őket, hogy szomszédaik alamizsnájára szoruljanak. «” (Amer Ibn Sa’d Ibn) 64
Amennyiben az örökhagyó a hagyaték 1/3-ad részét meghaladó részéről végrendelkezik, úgy az iszlám jog a végrendeletet nem tekinti érvénytelennek, azonban annak „hibáját” különböző eszközökkel orvosolja. 65 Eszerint a törvényes örökösök – a siíta jog szerint akár az örökhagyó halála előtt, a szunni jog szerint kizárólag halála után – hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az örökhagyó hagyatékának 1/3-át meghaladó része a végrendelet szerint kerüljön felosztásra. Ha a törvényes örökösök hozzájárulásukat nem adják meg, a szunni jog a végrendeleti örökösök örökrészét olyan arányban csökkenti, hogy az összesen ne haladja meg a hagyaték 1/3-ad részét („arányos csökkentés elve”), a siíta jog pedig a csökkentést a szerint hajtja végre, hogy milyen sorrendben kerültek megnevezésre az örökösök a végrendeletben („időrendiség elve”). 66
A 19. és a 20. század a közel-keleti térség modernizációjának időszaka, melynek során számos muszlim államban a tradicionális iszlám jogot kodifikált jog váltotta fel. E modernizációs törekvések elsősorban a közjogra, a büntetőjogra és a polgári jog vagyonjogi területére irányultak, míg a saría családi és öröklési szabályai nagyrészt változatlanul, vagy csak óvatos reformoknak alávetve kerültek átültetésre a „vallási jog” területéről a „világi jog” területére, tehát a nemzeti jogszabályokba. 67 Fentiek okán a saría eltérő szerepet tölt be a muszlim világ különböző öröklési rendszereiben. Míg egyes országokban (pl. Szaúd-Arábia és Bahrein) az öröklési jog területén a saría valamely iskolájának tradicionális tanai változtatás nélkül érvényesülnek, addig a muszlim többségű államok legnagyobb része a saría öröklési jogi szabályait törvénykönyvekben kodifikálta (pl. Irán, Egyiptom, Szíria, Tunézia), vagy azok részleges kodifikálása mellett a saría klasszikus szabályainak a joghézagok feloldásában biztosított szerepet (pl. Pakisztán, Libanon, Líbia). 68
1. Földi András, Hamza Gábor: A Római Jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007, 593. old.
2. Shelly Kreiczer-Levy: Inheritance Legal Systems and the Intergenerational Bond, in: Real Property, Trust and Estate Law Journal, Vol. 46. No. 3. (Winter 2012), 501. old.
3. A család fogalma, a családtagok köre és a közöttük fennálló sorrendiség tekintetében azonban jelentős különbségek lehetnek az egyes jogrendszerek között, tükrözve ezáltal a különböző társadalmi berendezkedések családról alkotott eltérő felfogását.
4. Egyes nézetek szerint a törvényes öröklési rend nem más, mint az örökhagyó feltételezett akarata. Ez a felfogás azt vélelmezi, hogy egy ésszerűen eljáró örökhagyó a közeli családtagjaira hagyná a vagyonát. Lásd bővebben: Jens Beckert: Inherited Wealth, Princeton University Press, Princeton, 2008, 52-53. old.
5. Meryl Thomas, Briand Dowrick,:The Future of Légitime – Vive La Différence!, Jersey & Guersney Law Review (October 2013), 1. old., https://www.jerseylaw.je/publications/jglr/Pages/JLR1310_Thomas.aspx
6. John G. Fleming: Changing Functions of Succession Laws, in: The American Journal of Comparative Law Vol. 26., No 2. (Spring 1978), 233. old.
7. Alexis de Tocqueville: De la démocratie en Amérique:„Je m’étonne que les publicistes anciens et modernes n’aient pas attribué aux lois sur les successions. Ces lois appartiennent, il est vrai, à l’ordre civil ; mais elles devraient être placées en tête de toutes les institutions politiques, car elles influent incroyablement sur l’état social des peuples, dont les lois politiques ne sont que l’expression. Elles ont de plus une manière sûre et uniforme d’opérer sur la société ; elles saisissent en quelque sorte les générations avant leur naissance. Par elles, l’homme est armé d’un pouvoir presque divin sur l’avenir de ses semblables. Le législateur règle une fois la succession des citoyens, et il se repose pendant des siècles : le mouvement donné à son œuvre, il peut en retirer la main ; la machine agit par ses propres forces, et se dirige comme d’elle-même vers un but indiqué d’avance.”forrás: https://www.univ-conventionnelle.com/Je-m-etonne-que-les-publicistes-anciens-et-modernes- n-aient-pas-attribue-aux-lois-sur-les-successions_a111.html
8. A kontinentális (más néven római-germán) jogcsaládba tartozik az európai jogrendszerek döntő többsége, a latin-amerikaállamai, valamint Izland, Lousiana és Quebec jogrendszerei. A római–germán jogcsaládon belül három szűkebb csoportot, ún. jogkört szokás megkülönböztetni, úgymint a romanista (Nyugat- és Dél-Európa, Latin-Amerika), germanista (Közép- és Kelet-Európa) és északi jogkört.
9. Tóth Lőrincz: Örökösödés az ausztriai általános polgári törvénykönyv szerint, nevezetesen végrendeletekről, törvényes örökösödésről, és a hagyatékok tárgyalásáról, örökösödés-rendi táblával s irománypéldákkal világosítva. Pest: Heckenast 1854, idézi: Mázi András: A kötelesrész megjelenése a magyar magánjog rendszerében – Tekintettel a nagy európai jogrendszerek megoldásaira, Doktori Értekezés, Pécsi Tudományegyetem ÁJK, 2009, 7. old.
10. A kontinentális jogrendszerek többségében a védelmet élvező családtagok elsősorban az örökhagyó leszármazói, másodsorban pedig felmenői és túlélő házastársa.
11. George A. Pelletier Jr., Michael R. Sonnenreich: A Comparative Analysis of Civil Law Succession, 11 Vill. L. Rev. (1966)., 323. old.
12. Shelly Kreiczer-Levy: Inheritance Legal Systems and the Intergenerational Bond, 501. old.
13. Jens Beckert: Inherited Wealth, 53. old.
14. Juhász Gábor: Az örökhagyó szabad rendelkezési jogának korlátjaként megjelenő kötelesrész a spanyol jogban, in: Közjegyzők Közlönye, 2014/6. szám, 6. old. https://mokk.hu/regioldal/pdf/linkgyujto/KK/Kozjegyzok-kozlonye_2014-6.pdf
15. George A. Pelletier Jr., Michael R. Sonnenreich: A Comparative Analysis of Civil Law Succession, 349. old.
16. Földi András, Hamza Gábor: A Római Jog története és institúciói, 647. old.
17. Mindazonáltal említést érdemel, hogy 2006 óta a francia jog lehetőséget biztosít a végrendeletben örökösnek nevezett személynek arra, hogy a „kényszerű örökös” igényét akár a hagyatékrész kiadásával, akár az ennek megfelelő pénzbeli ellenérték megfizetésével elégítse ki.
18. Az angolszász (más néven anglo-amerikai) jogcsaládba tartoznak Nagy-Britannia legnagyobb részének (Anglia, Wales, Észak-Irország) jogrendszerei, Észak-Amerika (Lousiana és Quebec kivételével) jogrendszerei, illetve többek között Írország, Ausztrália, Új-Zéland, Bangladesh, India, Pakisztán, Dél-Afrika, Hong Kong és részben Nigéria jogrendszerei.
19. P Laslett (szerk.): John Locke – Two Treatises of Government (2nd edition), 1967, ch VI [57], idézi: Rosalind F Croucher: How free is free? Testamentary Freedom and the Battle between ’Family’ and ’Property’, in: 37 Australian Journal of Legal Philosophy 9, 2012, 12. old. (saját fordítás) „Freedom is not, as we are told, a liberty for every man to do what he lists…but a Liberty to dispose and order, as he lists, his person, Actions, Possessions, and his whole Property, within the Allowance of those laws under which he is; and therein not subject to the arbitary will of another, but freely to follow his own”.
20. Shelly Kreiczer-Levy: Inheritance Legal Systems and the Intergenerational Bond, 501. old.
21. Shelly Kreiczer-Levy: Inheritance Legal Systems and the Intergenerational Bond, 500. old.
22. JS Mill, Principles of Political Economy (1848), Bk II, ch 2 [4], idézi: Rosalind F Croucher: How free is free? Testamentary Freedom and the Battle between ’Family’ and ’Property’ (saját fordítás) „The ownership of a thing cannot be looked upon as complete without the power of bestowing it, at death or during life, at the owner’s pleasure”
23. Joshua C. Tate, Caregiving and the Case for Testamentary Freedom, in: UC Davis Law Review Vol. 42., 129. old. https://lawreview.law.ucdavis.edu/issues/42/1/articles/42-1_Tate.pdf
24. Shelly Kreiczer-Levy: Inheritance Legal Systems and the Intergenerational Bond, 500. old.
25. Bár az angolszász öröklési rend vezérelve a végintézkedési szabadság, a törvényes öröklés családközpontú szabályozása a gyakorlatban legalább ekkora szerephez jut. Egy 2009-es adat szerint az amerikai lakosság több mint fele nem készített végrendeletet, míg Nagy-Britanniában ez az arány egyes felmérések szerint a 60 %-ot is eléri. Forrás: Ray D. Madoff: A Tale of Two Countries: Comparing the Law of Inheritance in Two Seemingly Opposite System, Boston College International and Comparative Law Review, Vol 37, Issue 2, Article 2., 344. old., valamint ,https://business.unbiased.co.uk/press-releases/31-million-uk-adults-at-risk-of-dying-without-a-
will-2-10-2017
26. Az „angol modell”-t követi többek között Ausztrália, Kanada (Quebec kivételével), és a családvédelmi rendszer úttörőjének, így az angol szabályozás mintájának tekinthető Új-Zéland jogrendszere.
27. Elizatbeth Travis High: The Tension between Testamentary Freedom and Parental Support Obligations: A Comparison between the United States and Great Britain, in: Cornell International Law Journal, Volume 17, Issue 2, Article 3, Summer 1984, 322. old.
28. Lásd bővebben: Elizabeth Travis High: The Tension between Testamentary Freedom and Parental Support Obligations: A Comparison between the United States and Great Britain, in: Cornell International Law Journal, Volume 17, Issue 2 (Summer 1984), 322-330. old.
29. Az 1938-as Inheritance Family Provision Act alapján a bíróság a munkaképtelen illetve kiskorú gyermekek, a hajadon lánygyermekek, és túlélő házastárs kérelmét fogadhatta be, míg az 1975-ös Inheritance (Provision for Family Maintenance and Dependans) Act a védelmezett személyek körét kiterjesztette az örökhagyó bármilyen életkorú gyermekeire, a korábbi házastársra, és bármely – akár családon kívül álló – olyan eltartott személyre, akik az örökhagyó életében annak támogatását élvezte.
30. Shelly Kreiczer-Levy: Inheritance Legal Systems and the Intergenerational Bond, 531-532. old. A szerző megjegyzi, hogy az angol bíróságok legtöbb esetben csak különös körülmények fennállása esetén adnak helyt az örökhagyó független, keresőképes gyermeke igényének: „egy állással rendelkező, a jövőre nézve várhatóan keresőképességgel rendelkező felnőtt leszármazó számára valószínűtlen, hogy bizonyos különös – morális kötelezettségekkel járó – körülmények fennállásának hiányában sikerrel juttathatja érvényre igényét”. Ezzel szemben egy konkrét esetben az örökhagyó 69 éves, kereső tevékenység végzésére már nem képes lányának a bíróság az örökhagyó végrendeletével szemben a hagyatékból biztosította a létfenntartásához szükséges támogatást.
31. Shelly Kreiczer-Levy: Inheritance Legal Systems and the Intergenerational Bond, 523. old.
32. Kivételt képez a francia jogi hagyományokkal rendelkező Lousiana állam, ahol a kontinentális jogból megismert kötelesrész intézménye korlátozza az örökhagyó végintézkedési szabadságát. Lousiana államban azonban a trend egyre inkább a végintézkedési szabadság felé halad, a kötelesrész intézményének párhuzamos gyengítése mellett. Lásd bővebben: Katherine Shaw Spaht, Kathryn Venturatos Lorio, Cynthia Picou, Cynthia Samuel, Frederick W. Swaim Jr: The New Forced Heirship Legislation: A Regrettable ’Revolution’, in: Lousiana Law Review, Volume 50, Number 3 (January 1990) A többi amerikai állam közül egyedül a spanyol jogi gyökerekkel rendelkező Texasban kísérelték meg 1846-ban a kötelesrész intézményének bevezetését, mely azonban 1856-ra eltörlésre került. Lásd bővebben: Joseph Dianow: The Early Sources of Forced Heirship: Its History in Texas and Lousiana, in: Lousiana Law Review, Volume 4, Number 1 (November 1941)
33. Mázi András: A kötelesrész megjelenése a magyar magánjog rendszerében, 62. old.
34. Ray D. Madoff: A Tale of Two Countries: Comparing the Law of Inheritance in Two Seemingly Opposite Systems, 335. old.
35. Hodel v. Irving, 481 U.S. 704, 716 (1987)
36. Egy Ohio-i bíróság ekképpen fogalmazott: „A tulajdon végrendelet útján való megszerzése nem egy természetes, Ohio vagy az Egyesült Államok alkotmánya által garantált vagy védett jogosultság, hanem pusztán a jogrend kreálmánya. Az ohio-i jogrend sarkalatos szabálya, hogy az örökhagyó jogosult kizárni gyermekeit az örökségből.” Shapira v. Union Nat’l Bank, 315 N.E. 2d 825, 828 (Ohio Misc, 1974)
37. Elizabeth Travis High: The Tension between Testamentary Freedom and Parental Support Obligations, 331.old
38. John H. Langbein, Lawrence W. Waggoner: Redesigning the Spouse’s Forced Share. 22 Real Prop. Prob. & Tr. J. (1987), 305. old.
39. https://en.wikipedia.org/wiki/Elective_share
40. Shelly Kreiczer-Levy: Inheritance Legal Systems and the Intergenerational Bond, 511-515. old
41. Arkansas államban például akár úgy is érvényesen kizárható az öröklésből egy gyermek, ha részére az örökhagyó a végrendeletében jelképesen 1 dollárt juttat. Lásd: Shelly Kreiczer-Levy: Inheritance Legal Systems and the Intergenerational Bond, 513. old.
42. Elizabeth Travis High: The Tension between Testamentary Freedom and Parental Support Obligations, 343.old.
43. Melanie B. Leslie, The Myth of Testamentary Freedom, 38 ARIZ. L. REV. 235, 236 (1996)
44. Ray D. Madoff, Unmasking Undue Influence, 81 MINN. L. REV. (1997)., 576. old.
45. Lásd: Ronald Chester, Less Law, but More Justice?: Jury Trials and Mediation as Means of Resolving Will Contests, 37 DUQ. L. REV. 173 (1999).
46. Az „iszlám jog” alatt jelen cikkben egyfelől azon jogrendszereket értjük, amelyek családjogi és öröklési szabályai az iszlám vallási normákon alapszanak. Ide tartoznak az Arab Liga országai (pl. Algéria, Egyiptom, Irak, Libanon, Marokkó, Szaúd-Arábia, Tunézia), valamint többek között Irán, Pakisztán, Afganisztán, Indonézia és Malajzia. Nem tartozik ide Törökország, amelynek család- és öröklési szabályai a svájci jogon alapszanak. Másfelől azonban rögzíteni szükséges, hogy az iszlám jog egy vallási közösség jogrendje, így attól függetlenül köti a muszlim vallásúakat, hogy az egy adott államban hivatalosan elismerésre kerül-e.
47. forrás: https://ahadith.co.uk/chapter.php?cid=181 (saját fordítás)
48. A saría forrásainak részletes bemutatása messze meghaladja e cikk kereteit, ezért azokat csupán a teljesség igénye nélkül, felsorolásképp rögzítjük: 1. Korán, mint közvetlen isteni kinyilatkoztatás 2. Szunna, mint Mohamed próféta cselekedeteinek és tanításainak összessége, mely elsősorban a Mohamed életére vonatkozó hagyományokra, az ún. hadíszokra épül 3. Idzsma, mint a jogtudósok egybehangzó vélekedése 4. Kijász, azaz az analógia, mint a jogfejlesztés eszköze, amely akkor alkalmazandó, ha egy konkrét esetre a többi jogforrás nem tartalmaz közvetlen útmutatást.
49. A saría, bár az iszlám felfogás szerint isteni kinyilatkoztatáson alapul, mégis az „emberi intellektus terméke” hiszen az isteni normák felismerését és értelmezését emberek végzik, eszerint egyszerre „isteni jog” és „jogász jog”. Lásd: Tariq Ramadan (2004): Western Muslims and the Future of Islam, p. 34. Oxford University Press, Oxford
50. Jany János: „Az iszlám jog” in Jakab András – Fekete Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Jogösszehasonlítás rovat, rovatszerkesztő: Fekete Balázs) http://ijoten.hu/szocikk/az-iszlam-jog (2018) [14].
51. Simon Róbert: Mohamed és a Korán. In: A Korán világa, Helikon Kiadó, Budapest, 1987, 501. old.
52. Jany János: A világ főbb jogrendszerei, Pázmány Péter Katolikus Egyetemes Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2011, 47. old.
53. Zafar Iqbal Kalanauri: Law of Inheritance in Islam, 1. old., https://www.academia.edu/25987781/LAW_OF_INHERITANCE_IN_ISLAM
54. Nadjma Yassari: Intestate Succession in Islamic Countries, in: Kenneth G C Reid, Maruij J De Waal, Reinhard Zimmerman (szerk.): Comparative Succession Law. Volume II: Intestate Succession Oxford: University Press 2015. XIX, 528 S., 423. old.
55. Ian Edge: Middle East, in: Louis Garb, John Wood (szerk.): International Succession (4th Edition), Oxford University Press, 2015, 569. old.
56. John G Fleming: Changing Functions of Succession Laws (1977) 26 AJCL 223. old.
57. Ian Edge: Middle East, 569. old.
58. Ian Edge: Middle East, 571. old.
59. A Koránban rögzített szabályok, valamint a Próféta hagyományai alapján a muszlim jogtudósok olyan aprólékos részletességgel dolgozták ki az öröklés szabályait, hogy az még az iszlám matematika, nevezetesen az algebra fejlődésében is komoly szerepet töltött be. Lásd: Gandz, Solomon (1938). "The Algebra of Inheritance: A Rehabilitation of Al-Khuwarizmi". Osiris. University of Chicago Press. 5: 319–91.
60. Egy hadísz szerint Mohammed próféta így fogalmazott: „Egy muszlim nem lehet egy hitetlen örököse, mint ahogy egy hitetlen sem lehet egy muszlim örököse” (Sahih al-Bukhari hadíszgyűjtemény) forrás: https://www.islam101.com/sociology/inheritance.htm (saját fordítás)
61. Mohammed azt mondta: „Aki megöl egy embert, nem örökölhet tőle.” (Ibn Majah hadíszgyűjtemény) forrás: https://www.islam101.com/sociology/inheritance.htm (saját fordítás)
62. Egy hadísz úgy fogalmaz: „Egy muszlim kötelessége, hogy amennyiben van mit hátrahagynia, ne töltsön el két éjszakát sem anélkül, hogy arról ne végrendelkezzen – nem inkább úgy, hogy arról ne végrendelkezne?” (Sahih al-Bukari hadíszgyűjtemény) forrás: https://www.islam101.com/sociology/inheritance.htm (saját fordítás)
36. A szunni jog ezért nem teszi lehetővé a törvényes öröklési rendben rögzített védett személy javára való végrendelkezést. A siíta jog ezt a megkötést nem alkalmazza.
64. forrás: Isa H. Chiroma: Conflict between Islamic Law and Common Law on the Testamentary Powers (Wasiyyah): The Attitude of Nigerian Courts, in: Islamic Studies Vol. 32. No. 3 (Autumn 1993), 340. old. (saját fordítás)
65. Egyes muszlim jogtudósok szerint ugyanakkor ebben az esetben az egész végrendelet érvénytelen, ám ez a kisebbségi véleményt képezi. Lásd: Ian Edge: Middle East, 569. old.
66. Dr. Anand Kumar Tripathi: The Concept of ’Will’ Under Muslim Law: A Study, International Journal of Law and Legal Jurisprudence Studies: ISSN 2348-8212: Volume 4 Issue 3, 78-81. old. http://ijlljs.in/wp- content/uploads/2017/08/Will.pdf
67. Jany János: „Az iszlám jog” [35]
68. Lásd bővebben: Sebghatullah Qazi Zada, Mohd Ziaolhaq Qazi Zada: Codification of Islamic Law in the Muslim World: Trends and Practices, J. Appl. Environ. Biol. Sci. 6 (12), 2016, 160-171. old., Anderson, J. N. D. “Codification in the Muslim World: Some Reflections.” , The Rabel Journal of Comparative and International Private Law, vol. 30, no. 2, 1966, 241–253. old.